Egzisztenciális szorongások a mindennapok tükrében

„A lét fájdalma – ez a fájdalom mindig ott van,

 közvetlenül a felszín alatt, folyamatos morajjal.

Szinte tapintható a kín.”

/Irvin D. Yalom/

Mentálhigiénés tanulmányaim során kerültem közelebbi kapcsolatba Irvin D. Yalom munkásságával, az egzisztenciális pszichológiával. Igaz, hogy az egyetemi előadásokon csak az önsegítő csoportok kapcsán került elő a professzor neve, viszont gondolatait elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy kicsit mélyebben is megismerjem, így elolvastam néhány művét, melyek sok – a fejemben motoszkáló – kérdésre választ adtak, vagy legalábbis közelítettek a megértéshez. Mindig is érdekelt, hogy az emberek miért tesznek bizonyos – sokszor szenvedést okozó, irracionálisnak vagy értelmetlennek tűnő – dolgokat, melyek értelmességét nem is kutatják vagy pedig teljességgel meg vannak ezek jelentőségéről győződve. Érdekelt továbbá, miért eredményeznek nem igazán fontos problémák túlzott szorongást számunkra. A professzor azt mondja minderre, hogy a mélyben rejlő egzisztenciális szorongásainkat hivatottak elfedni. Az analitikusokkal ellentétben Yalom azt vallja, hogy a pszichoterápia anyaga nem az elfojtott ösztöntörekvések felszínre hozásából áll, hanem a lét alapvető fájdalma adja az alapját, így tehát a múlt helyett a jelenre és a jövőre koncentrál. Írásomban egy rövid áttekintést adok az általa megfogalmazott négy alapvető szorongásunkról, a mindennapi életből merített példákkal illusztrálva ezeket, melynek nem titkolt – mentálhigiénés vonatkozású – célja, hogy átgondoljuk és megértsük jelenünket, hogy kevesebb szorongással lépjünk a jövő felé.

Yalom elmélete alapján tehát a lét négy alapvető adottsága az elkerülhetetlen halál, a szabadság, melyről látni fogjuk, hogy az ez irányú, felszínen lévő vágyak mögött valójában szorongást rejteget, az elszigeteltség, valamint az élet értelmének keresése.

A halál már a gyermekeket is intenzíven foglalkoztatja, fontos fejlődési feladat az ezzel kapcsolatos félelmek feldolgozása. A fejlődés során a tudás különböző állomásain haladunk végig. Kisgyermekként azt gondoljuk, hogy a halál ideiglenes vagy visszafordítható, később a saját különlegességünkbe vetett hitünk segítségével próbálunk védekezni, melyet a gyermeki egocentrizmus táplál, bízunk a végső megmentőben, aki általában a szülő, majd szilárdan hisszük, hogy csak az időseket érinti. A halál megszemélyesítése (pl. kaszás) vagy kigúnyolása is a szorongás leküzdését szolgálja. Felnőttkorra aztán kialakulnak a tagadáson alapuló védekező mechanizmusaink, melyek rendkívül változatos formákat ölthetnek mindennapi viselkedésünkben.  Néha közelebbi kapcsolatba kerülünk az elmúlással, az élet végességével, pl. szeretteink halála, saját vagy mások betegségei által, mely jelentősen felerősíti szorongásunkat, ami egyébként is lappangva ott rejtőzködik cselekedeteink mögött.

A következő szorongásforrás a szabadsághoz kapcsolódik, melyet általában pozitívnak értékelünk, igyekszünk érte minden erőnkkel küzdeni, hiszen kiváló megoldásnak tűnik a halálszorongás ellen. A gondok viszont akkor jelentkeznek, amikor ráébredünk, hogy a szabadság nem más, mint a választásainkért, tetteinkért, életünkért vállalt felelősség, ami szintén szorongást szül. Akkor vagyunk igazán szabadok, amikor képessé válunk az eseményekért nem a külvilágot hibáztatni, hanem tudomásul vesszük, hogy mi magunk vagyunk felelősek saját börtönünknek vagy szabad világunknak felépítéséért, ehhez pedig erőfeszítésre van szükség. A belső szabadság elérése komoly én-munkát igényel, amire kevesen képesek, viszont elmondhatjuk, hogy mindenképpen megéri, hiszen ez által kevésbé leszünk kiszolgáltatottak a külső életesemények hatásainak, mely segít lelki egészségünk megőrzésében.

A fentiek szorosan összefüggnek a harmadik, azaz az elszigeteltségtől, magánytól való szorongásunkkal. Egzisztenciális értelemben az elszigeteltség az egyén létezésének egyedüliségére vonatkozik, melyet nem old fel semmilyen társas kapcsolat. A mindennapi életben mégis szerelemre, családra, barátokra van szükségünk, körbevesszük magunkat embertársainkkal, ezzel próbálva oldani szorongásunkat az elszigeteltségtől. A társak jelenléte biztonságot nyújt, ami pótolja a gyermekkorunkban a szüleink által nyújtott gondoskodást, enyhíti a bizonytalanságtól való félelmünket, de ez a hatás csak felszínes és időleges. Egy okos ismerősöm kulcsmondata volt a következő: „Akkor válunk igazán felnőtté, ha képesek vagyunk elviselni a bizonytalanságot” (azaz önmagunk számára tudunk biztonságot nyújtani, amihez nincs szükség külső személyre). Fontos volna ezt mindenkinek elérni élete során, hiszen ahogy Márai Sándor is leírja Az igazi című regényében, a végén mind magányosak vagyunk, mellyel a halál másoktól elszigetelő voltára utal. Ugyanis hiába vannak kísérők az utunkon, az utat egyedül kell bejárnunk, s végül magányosan távozunk. Gondoljunk csak bele, hogy ezért nagyon fontos önmagunkkal jóban lenni, hiszen a valóságban csak mi lehetünk saját (úti)társaink.

Negyedik egzisztenciális szorongásunk pedig a fentiekből adódik: ha úgyis meg kell halnunk, a szabadság félelmetes és bármennyi ember vesz körül bennünket, mégis elszigeteltek vagyunk, akkor mi értelme az életünknek? Ez a kérdés arra buzdít bennünket, hogy minden erőnkkel megpróbáljuk az értelmet megtalálni, különben hatalmába kerít bennünket a szorongás, mely legnagyobb súllyal az életközép idején nehezedik az egyénre, amikor végiggondolja, hogy eddigi életútja során mit ért el és mit nem a vágyaiban megfogalmazott tartalmakból, illetve mire van még a továbbiakban lehetősége. Összességében elmondható, hogy az életközép (midlife) szakasza a legsérülékenyebb időszak a felsorolt négy alapszorongás felerősödése szempontjából.

A továbbiakban néhány mindennapi példával illusztrálom az eddigieket, melyekből láthatjuk, hogy az egzisztenciális szorongások csak ritkán jelentkeznek külön-külön, a cselekvéseink, problémáink mögött ezek legtöbbször összetetten, egymásra épülve bújnak meg.

Mindannyian ismerünk olyan középkorú férfiakat, akik ismétlődően új szexuális kalandokba keverednek, legtöbbször náluk jóval fiatalabb hölgyekkel, de ismerünk hasonló korú nőket is, akik tinédzsereknek való öltözékben járnak vagy épp ők is hódításaikkal dicsekednek. Látunk felbomló családokat, ahol a férj vagy a feleség új kapcsolatba menekül, új gyermeket vállal. Aztán itt van az élsportolók, hegymászók, gyorsasági motorosok esete, akik folyamatosan különböző kihívásoknak, fizikai erőpróbáknak teszik ki magukat. Ezek a példák mind a halálszorongásról szólnak, pontosan az elmúlás elfogadásának tagadásáról, hiszen ezek az emberek megpróbálnak szembeszállni, legyőzni – mintegy kihívni – a halált, de végül nagyot csalódnak, amikor hirtelen szembesülnek vele.

Következő példának vegyünk egy negyvenes nőt, akinek nincs férje, se gyermeke, viszont vezető pozíciót tölt be egy nagyvállalatnál. Ideje nagy részét a munkahelyén tölti, a munkájának él, szinte csak aludni jár haza. Mit mutat az ő esete egzisztenciális szempontból? Ez egyfajta menekülés a létkérdésekkel való szembesüléstől. Munkája elfeledteti vele a halált, mivel nincs ideje ezen gondolkodni, látszólag véd az elszigeteltségtől, hiszen kollégák veszik körül, ráadásul magas beosztása és fontosnak vélt munkája értelmet ad az életének. Kérdés, hogy amikor egyedül van otthon, vajon milyen érzések öntik el, milyen gondolatok foglalkoztatják, és mi történne vele, ha elveszítené az állását.

Az egyik legösszetettebb téma egzisztenciális vonatkozásban a szerelem, melynek különböző formái vannak. A fenti gondolatokhoz kapcsolódva egy olyan szerelem példáját szeretném megemlíteni, ami az életközép időszaka alatt mintegy villámcsapásszerűen találja el a feleket. Az ilyen végzetszerű, sokszor problémás életszakaszban jelentkező, minden ellenállást kizáró vak szerelem majdnem mindig egzisztenciális szorongást és ezzel kapcsolatos megküzdési problémát takar. Az összeolvadásra, szimbiózisra vágyó felek tudattalanul azt élik meg, hogy a szerelem egy csapásra megoldja minden problémájukat. Véd a haláltól, az elszigeteltségtől, olyan látszólagos szabadságélményt nyújt, ami nem jár felelősséggel, valamint az élet értelmét is jelenti egyben. Ez azért veszélyes, mert sokszor családok mennek tönkre és rövid boldogság után a szerelem elmúlik, ráadásul ez nem szimmetrikusan történik, így leginkább az elhagyott fél sérül, de mindketten ott maradnak magányosan, és sokszor azt érzik, hogy életük értelmét vesztette, ami súlyos depresszióba vagy akár öngyilkosságba is kergetheti a csalódott szerelmest.

Fontosnak tartom még megemlíteni azokat a személyeket (általában társfüggő nők), akik benne maradnak egy nyilvánvalóan működésképtelen, és sokszor bántalmazó kapcsolatban, miközben minden lehetőségük meglenne az önálló életre. Igen ám, de amikor eljön a különválás lehetősége, iszonyú, bénító szorongás keríti őket hatalmába. Rájuk telepszik az elszigeteltség fájdalma, a szabadság felelőssége és a halálfélelem.

Az élet értelmének keresése is számos formában ölt testet. A munkában, valamely alkotó tevékenységben, gyermeknemzésben, mely az értelmes életen túl egyben a halhatatlanság illúzióját is nyújtja, hiszen tovább élünk mindabban, amit megalkottunk. A szorongás pedig akkor jelentkezik, ha ezeket a törekvéseinket nem tudjuk megvalósítani.

Összességében elmondhatjuk, hogy az egzisztenciális szorongások hullámzó intenzitással kísérnek végig bennünket teljes életutunkon, kérdés, hogy miképpen tudunk ezekkel megbirkózni, hogy ne hatalmasodjanak el rajtunk és ne jelentkezzenek patológiás tünetekben. Yalom professzor szerint a létkérdések tudatosítása a kulcs, hiszen amivel képesek vagyunk szembenézni, azzal könnyebb megküzdeni is. Ebben segít az önreflexió, a meditáció, a mozgás, a flow élmények átélése, valamint emberi kapcsolataink. Persze elakadhatunk, kétségbeesetten hajtva a szorongás mókuskerekét saját ketrecünkben, erre kínál megoldási lehetőséget az egzisztenciális pszichoterápia, amikor a terapeuta segít rendet találni és teremteni a lélekben, mely által a dolgok feletti kontroll megnyugtató érzését nyerjük el, és a „miért élek” kérdés mellett a „hogyan élek” dilemmájára is választ találhatunk.

Felhasznált irodalom:

Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia, Animula Kiadó, Budapest

Yalom, Irvin D.: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek, Animula Kiadó, Budapest,2002

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this:
search previous next tag category expand menu location phone mail time cart zoom edit close